A látszatnak élünk, a külsőségeknek. Mit lehet ezen csodálkozni, netán meglepődni? A költői kérdés jogos, mert a látványos dolgok mindenkit lenyűgöznek. Hallani néha olyan közhelynek számító mondásokat, hogy "nem a külső számít". Pedig de.

Ennek oka egyértelmű: az emberi mivoltunkból fakad. Az, hogy tökéletességre, szépre törekszünk. Van az a rondaság is, ami már szép. Egy szép ruhában, lakásban jobban érezzük magunkat, mint egy használt ódivatúban. Legalábbis a legtöbbünk így gondolja. De itt lép be a képbe a harmónia. Az, hogy a külsőség mennyire harmonizál a környezettel és mennyire érint meg bennünket. Ez a kulcs, nem a külső, mert ez utóbbi csak egy burok. A harmónia miatt lesz valami szép vagy ronda. Mert a szépséget mindig valamihez viszonyítjuk, még ha legbelül nem is tudjuk. Mi alapján mondjuk valamire, hogy szép? Valamihez képest: a saját ízlésünk, a környezet, a megszokott dolgok és még sorolhatnám.

Ha valami/valaki harmóniában van önmagával és a környezetével, akkor megfoghatatlanul is vonzónak találjuk, még ha a saját mértékünkkel nézve nem is szép.

Kirakatvilágban élünk, ahol sokan a külsőségek alapján ítélnek és viszonyítanak. Ahol a szépséget nem a harmóniához nézik, hanem az elvárásokhoz és ez csorbulást, ízlésficamot okoz. Sokan pont a környezetükhöz akarnak igazodni, viszonyulni, ezért feladják az önmagukban lévő harmóniát, ezzel diszharmóniát eredményezve. Minél jobban küszködnek a megfelelésért, annál nehezebben megy, mert a külsőségeknek, a környezetük eltorzult ízlésének akarnak megfelelni, amivel a saját torzulásukat is előidézik. Végül ezek vezetnek téves következtetésekhez, csalódásokhoz.

Mi lenne akkor, ha nem a külsőségeknek akarnánk megfelelni, hanem elfogadjuk magunkat és harmóniában lennénk önmagunkkal?