Az elmúlt hetekben divatos szó lett a zaklatás. Egymás után jönnek elő a régi ügyek, melyek feldühítik az embereket - jogosan. De valahol mégis meg kellene húzni a határt, mert sokan elvetik a sulykot. Nem a feljelentésekben kell gátat szabni, hanem abban kellene megállapodni, hogy mit is nevezhetünk valóban zaklatásnak?

Kezdjük a Wikipédia ide vágó cikkével a zaklatásról. Egyértelmű, melyben leginkább a helyzettel és az egzisztenciával összefüggő félelemkeltésre összpontosítanak a törvények. Viszont egy beszélgetés során letisztázódott bennem az, mit is nevezhetnénk valódi zaklatásnak a törvényen túl:

• ha egzisztenciálisan vagy a hierarchiában fölé-alá rendelt viszonyban (például orvos-beteg, főnök-beosztott) a magasabb pozícióban álló egyén kezd ki az alárendelttel, visszaélve a hatalmával és eszközeivel, annak beleegyezése nélkül.
• ha egyenrangú helyzetről beszélünk (például két ismeretlen vagy kollégák), akkor az első (szemérmet nem sértő) közeledési kísérletet követő visszautasítás utáni újra próbálkozást nevezhetjük zaklatásnak, legyen az sima vagy szexuális eredetű.

Innentől nem mondhatják a férfiak, hogy a nők a pillantást is zaklatásnak veszik, a nők sem hiányolhatják a férfiak közeledését, kezdeményezését. Ellenben ha bármelyik fél nemet mond, az valóban jelentsen nemet, a másik pedig ne próbálkozzon tovább, vagy a kísérletei zaklatásnak minősülnek.