Nincs rá jobb szó, elnézést. Tényleg az, hogy ismerem az életet, az embereket, a megérzéseim is működnek, és talán én vagyok a hülye és naív, hogy ezek ismeretében nem használom ki? Hogy nem élek vissza azzal a tudással és ismerettel, ami van és tartom tiszteletben mások érzéseit, dolgait? Ettől nemesebb leszek, hogy megtanulom elfogadni azt, hogy fáj, amikor megtehetném, de nem teszem, majd később rádöbbenek, hogy mégis a sötét oldalt választottam volna?

Nem tudom. Bár talán nemesebb dolog úgy élni, hogy fentről mosolygok, hogy kinyújtanám a kisujjam, és mégis megtartom magamnak, nem élek vissza vele. Megtehetném, de nem teszem. De nem lehet, hogy pont így nem élem az életet, mert nem vagyok benne és nem teszem meg? Vagy inkább legyek benne és romoljak el? Tudom, hogy nincs rossz út, de ha egyszer megteszem nem tudom hogyan számolnék el magammal.

Mennyire lenne megoldás a bezárás, befordulás és a külvilágtól elzárkózás? Mert időnként persze jól esik, de mégis a belső tűz kinyit és újra előre hajt. Mindenesetre mostv úgy érzem, hogy magam vagyok és maradok mint eddig is és ezután is. Hiába vannak körülöttem, egyedül leszek életem végéig. Talán ezért segítek másoknak, ha már magamon nem tudok, vagy egyáltalán kell-e?