Életlapok

Gondolatok - Depresszió belülről

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható 2017. május 15.

Érdekes dolog ez a depresszió (már ha az van bennem). Valahogy a személyiségem része, talán gyerekkorom óta, hacsak velem nem született. A mély gondolatokat, szenvedős írásaimat, érzelmeim egy részét ennek köszönhettem. Szomorúság mindenkit ér, sokszor elmerengünk az élet dolgain, de a depresszió kicsit más.

Olyan érzés, mintha fognák a kezed, de legbelül mégis összemennél, ahol senki nem ér el. Hiába próbálnak kintről segíteni, ha lelkileg mégis csak kisebbnek érzed magad. Ilyen érzés. Körbevesznek páran, akik szeretnek, törődnek velem, de a lelkem mégsem az ő szeretetük tölti fel, hanem valami más, amit csak időnként kapok meg: lelkesítések, buzdítások, pozitív visszacsatolások. De ez energiát vesz el azoktól, akik szeretnek. Ahogyan a kezemet is egy ideig lehet fogni, mert elfárad a tartó kéz, az energiát sem kérhetem állandóan, nem kaphatom meg folyamatosan. Ők is elfáradnak egy idő után, kimerülnek, rosszabb esetben eltávolodnak, otthagynak. Hiszen kinek van kedve állandóan csak támogatni egyenrangúság helyett?

Magam sem értem, ha depressziós vagyok. Miért vagyok az? Hiszen az előbb is írtam: vannak körülöttem. Vannak, de nem érnek el. Miért érzem azt, hogy nem szeretnek, mint egy megbántott vagy elhanyagolt gyermek, miközben nem így van, csak épp akkor érzékenyebb vagyok belül?

Nehéz küzdeni ellene, bár sokszor nem is akarok: jó elvonulni, magányosan ülni és nézni a világ folyamát, mások beszélgetéseit, kívülről figyelni az eseményeket. Magvas gondolatokat is adnak ezek a percek és órák. Ezek sem tartanak örökké, elmúlnak, jönnek jobb időszakok, kell ez a körforgás. Csak néha azt érzem, mégis egyre mélyebbre csúszok minden alkalommal, még ha kis mértékben is. A lejtőn pedig nem állít meg más, mert nem tud.

A gyógyszerek? Talán segítség lehet akkor, ha az ember nagyon padlón van, más ilyenkor nyúl az italhoz. Mindkettő hatása, hogy bódult, ál-öröm állapotot okozzon a valódik megoldás helyett, amire más nem tudja a választ. Egyfajta vegetatív állapotban tartják az embert, amíg magához nem tér. Ez lenne a kiút? Nem azt mondom, hogy állandóan örömben és vidámságban kellene élni, de elfekvőben sincs értelme az életnek, ha azt nem hasznosan tölti az ember.

Kell a pihenés és a töltődés és a kor előrehaladtával ez több időt vesz igénybe. Hajdanán a zene töltött fel, ahogy megnyugvással is az töltött el. Talán egy menedék volt a világ forgatagával szemben, kiszakadva a mókuskerékből. A dallamok elragadtak, elringattak, felpörgettek és energiát adtak. Esetleg ez lehet a kiút.

Érdekes belülről figyelni önmagamat, ahogyan néha kintről is. Az érzéseket, amik sokszor másfelé sodornának, mint a realitás, a higgadt gondolkodást, ami megakadályozza az élet élvezetét. A külső és belső világ kettősségét, amivel mindenki küzd élete során. Vajon melyik részem kerekedik felülre, ha egyáltalán lesz olyan? Hiszen az élet egyik alapköve a kiegyensúlyozottság. De ha depresszióba esem, akkor megvan bennem a másik véglet is: a felhőtlen öröm és boldogság. Akkor hol bújkál bennem? Vagy eddig nem vettem észre? Egyáltalán: észre kell venni?

A bejegyzés trackback címe:

https://mykee.blog.hu/api/trackback/id/tr4812505919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása