„Megérkezett a nyár a tóra,
Ki gondol a nyárutóra?”

„Nem, ez nem lesz jó” - dobtam félre a kínrímet, mire egy másik jutott az eszembe:

„Mikor voltam anno misén?
Egy-két éve... tudom is én!”

„Nem, most a nyárutóról kell írni, ne járjon az eszem holmi egyházi dolgokon!” - korholtam magam, de nem hagyott békén a rímelős énem:

„Novellát a nyárutóra,
Utánfutót az autóra.”

Letettem a billentyűt, a konyha felé indultam kifújni magam.

- No mi az? - kérdezte a párom, aki nagy főzőcskézésben volt.

- Semmi, csak körbenéztem, megvan-e a konyha - pusziltam a vállára.

- Nem megy az írás mi? Mit kell leadni?

- Egy novellát kell írni a nyárutóra, de csak rímek jutnak eszembe.

- Vers nem lesz jó, gondolom - nézett vissza rám.

- Nem, és amúgy sem írnék már - támaszkodtam meg a pulton. - Van valami ötleted?

- Nekem? Te vagy az író.

- Persze, meg a tejföl és kefír egyben.

- Írd meg a falevelek hullását!

- Úgy gondoltad, hogy „A levél megérezte a tél hidegét, majd azt gondolta: ’ideje leszállni a magas lóról’, majd lehullt a nyereg mögül, ahol a legutóbbi vihar óta lapult”?

- Nem, hanem valami rendes, komoly történetre.

- Oké, akkor hogyan hangzik ez? Figyelj! „Jack tudta, hogy a nyár végével tovább kell állnia. A hidegben biztosan fázott volna a szabadban és valami melegebb hely után kell néznie. Mély sóhajjal vette tudomásul, hogy a víz is lehűlt, majd felöltözött és összepakolta a napozósátrat.”

- Na! Ez sem volt valami komoly! És nem elég hosszú.

- Mivel Jack alacsony termetű volt, sosem volt neki hosszú...

- Már megint elpoénkodod! - tette csípőre a kezét.

- Pedig arra gondoltam, hogy ha hosszú kell, álljon itt egy hosszú ó: Ó!

- Ne fárassz már, most megírod vagy sem?

- Meg hát! Csak gondoltam, kiszellőztetem a fejem.

- Akkor szellőztesd az erkélyen.

- A poloskák közt? Végül is lehet majd az a címe, hogy „Poloskák a nyárutóban”. Vagy „Nyár végi megszállás”, esetleg „Poloska Pali megfázott”. Tényleg, legyen mese?

- Poloskák a mesében? - nézett rám a párom, mint akinek elment az esze.

- Szinte hallom, amint a gyerekek mondják majd: „Ó, de cuki kis poloska!” aztán rendezünk majd poloskagyűjtést és lesz poloska kifestő és plüss poloska...

- Na hagyjál békében! Irány befelé, fárassz mást! - mutogatott a szoba felé.

- Pedig imádlak fárasztani - pusziltam a nyakába.

- De nem így kellene! - mosolygott és visszapuszilt.

- Tudom, de most a novellaírás van soron.

- Rendben, nem vonom el a figyelmed.

Visszaültem a gép elé és tovább törtem a fejem. Valami jó kellene, amiben okosság is van, mert az olyan menő manapság. Például „Aki másnak verset ás, maga teszi bele.”

Nem tudtam elszakadni a kifacsart és nyakatekert régiségektől. Láttam a végzetem: nem lesz ebből novella, messziről gyanús az egész. Erre bevillant Anne Priest, a mosolygós gyilkosnő, kinek az írásaiban mindig meghal valaki. Egy fiatal Agatha Christie, aki biztosan többet hozna ki ebből a témából. Például a Balatonban váratlanul meggyilkolják a gumimatracos cukrászsegédet, stílszerűen késsel. Aztán mire fény derülne az alávaló gyilkos személyére, véget ért a nyár. Máris ez utóbbi slágert dúdolgatom közben, hogy hangulatba kerüljek. Aztán ha a nyomokat is eltakarították egy űrbéli takarítóval L.J. Wesley regényéből, akkor jönnek a hosszú éjszakák és a boszorkányok. Ugye, Leda D’Rasi?

Azonnal leállítottam a fejbéli kalandozásaimat, mert a végén még merészebb vizekre eveztem volna. „Khm, szóval nyárutó!” - igazítottam meg a papírom a monitoron és magam elé vettem a billentyűm. „Lássuk!” - majd egymást követték a szavak.

’- Csapos! Ide a legjobb borát! - csapott az asztalra Jancsi, majd megpödörte a bajszát.

Aznap este nem volt kedve verekedni a kultúrbrigádnak, mert Jancsitól nem szívesen kaptak pofonokat. Ferinek a múltkor is a fogorvos operálta ki a torkából a hátracsúszott bal felső hatost, két tyúkot vitt érte cserébe. Azóta is kevesebb a rántottára való otthon. Lajos fejét a körzeti hentes varrta össze, ahogy a hurka végét szokás, csak épp azóta is rajta röhög a fél falu, mert a feje tetején egy kisebb csonk állt felfelé, amibe bármikor belecsaphatott a villám. Matyiról ezzel szemben mindenki hallgat, mégis tudja a legutolsó árokkaparó is, mi történt. Aki pedig nem helybéli volt, annak nem mondták meg, így én sem tudtam róla semmi többet, csak hogy az édesanyja sötétben szülte, nappal alig lehetett látni. Na nem a fény miatt, nem volt ő vámpír, csak akkor aludt és mindig éjszakára járt. Nem dolgozni, hanem kocsmába.

A kultúrbrigádot még sorolhatnám, de akkor nem derül ki, mi lett Jancsival, aki az asztalra csapott, immáron másodjára, mert a kövér fogadós nem rohant a borral. Szegény feje félt, hogy kilöttyenti és kap egy maflást. De épségben letette a kemény ember elé a kupát.

Emberünk alaposan meghúzta, majd némileg odavágva az asztal gerendáihoz felböffent, aztán a brigád felé nézve rákezdett:

- No mindjárt beköszönt az ősz...

Ekkor az öreg Károly bácsi közbeszólt a sarokból:

- Nekem ugyan nem köszönt! Ilyenek ezek a mai fiatalok! Egyik sem tud köszönni!

- Károly bá’, nem fog az köszönni! Magának se és nekem sem. Az ősz nem köszön!

- Én ősz vagyok és köszönök! - erősködött tovább az öreg, Jancsi érezte, hogy ez az este is hosszú lesz. Vagy lezárja pár pofonnal. Felsóhajtott, miközben megvakarta a tenyerét:

- Akkor azt mondom, hogy itt a nyár vége és...

- Anyádnak vége? Szegény asszony...

- Nem, nincs vége, még él. Folytathatom?

- Mit? - tette a füle mellé a kezét az öreg.

- Hagyjuk! - legyintett és újabb kortyok következtek. Károly bácsi egyik fülét a háborúban elvitte egy golyó, és azóta sem hozta vissza. Emiatt tisztelték sokan és viselték el a félig süketségét.

Jancsi ismét megpróbálta:

- Szóval lassan itt a szüret és össze kell számolnunk, a betakarított terméssel hányadán állunk.

- De ti ültök! - kurjantott közbe az öreg, a brigád tagjai egyre jobban behúzták a fejüket, meg sem mertek szólalni.

- Észrevettük, köszönjük! - szólt kissé ingerültebben Jancsi.

- Jó, csak gondoltam, szólok... - biccentett az öreg.

- Szóval megnézzük, nyáron mennyi búza lett, a gyümölcstermés hogy alakult, a szőlő hol tart...

- Nemsokára ideér! - intett Károly bácsi. Jancsi mély levegőt vett.

- No és a zöldségek, hogy állnak?

- Mint a templomtorony! Az égnek! - kurjantott az öreg.

- Hallgasson már! - mordult oda Jancsi, a bajsza is megrezgett, majd Feri felé fordult, várva a választ.

- Mit is mondhatnék - kezdett bele. - A paradicsom még csak-csak, de idén jól termett a paprika, Jancsi...

A levegőben megállt a szusz, légy sem mert mozdulni. Mindannyian várták az ütést, mert nem hittek a fülüknek: ez a félnótás kimondta azt, amit senki sem mert. Főleg Jancsi szemébe nem. A szép szál ember csak megpödörte bajsza hegyét, majd annyit mondott:

- Feri, most az egyszer nem töröllek képen, legyen ez a nyár utolsó vicce tőled! De csak azért, mert holnap már szeptember van! Megbeszéltük?’

- Most hagyd abba! - szólt mögöttem a párom. Észre sem vettem, hogy figyelte, mit írtam. - Mi köze van a kultúrbrigádnak a nyárutóhoz?

- Legyen inkább építőtárboros novella? Például: „Együtt szedtük a gyümölcsöt még a kertészetben, amikor fejen talált egy alma. Leszédültem a létráról és bevertem a fejem. Mire magamhoz tértem, ősz lett és egy kórház kórtermében aggódó szemek figyelték, hogyan hullnak odakint a falevelek.”

- Hagyjuk! - legyintett a párom. - Inkább menjünk le a tóra fürödni, legalább lesz miről írnod.

- Most, hogy mondod, itt egy ötlet: „A csónakban magához ragadta az evezőket és eszeveszetten húzni kezdte, ahogy az erejéből telt. A víz alá merült bestia bármikor feltörhetett a hullámok alól, igyekezni kellett, hogy partot érjen. Alig pár méter volt csupán, amikor a lélekvesztő veszélyesen imbolyogni kezdett, az egyik lapát megemelkedett a vízből és...”

- És akkor mi lett? Felbukkant egy cápa? - tette csípőre a kezét a párom.

- Na jó! - adtam meg magam sóhajtva. - Írhatok a napfényfürdőzésről, az elnyalt fagyik olvadó cseppjeiről, vagy a hisztis gyermekek akaratos ordításairól, a pizzéria unott pincéréről, a hegyekben tett kirándulásokról, biciklitúráról, csapatépítésről, napvédő nélküli leégésekről - soroljam még?

- Akkor meg maradj az egyperceseknél. Az tömör és nem unalmas - vonta meg a vállát, majd visszament a konyhába, onnan kiáltott át: - Mindjárt eszünk, igyekezz!

- Rendben! - szóltam vissza, és elővettem egy tiszta lapot, majd befűztem a szövegszerkesztőbe.

„Elégedetten nyúltam el a parton, behunytam a szemem.” - kezdtem neki. A történet felénél tartva elsomolyodtam, mert beugrott a poén, aztán pár perc alatt befejeztem. A címe Helyfoglaló lett. Elégedetten mutattam meg a páromnak az elkészült írást.

- Szórakozol velem? - kérdezte csillogó szemmel.

- Miért? Nem tetszik? - csodálkoztam rá.

Kérdés helyett hátra nyúlt a tarkómhoz és röviden megcsókolt.

- Szóval szórakozhatom veled - vigyorogtam rá, aztán kézen fogva húztam magam után a hálószobába.