Imént néztük meg a Kabalapasi című vígjátékot és egy pillanatra elgondolkodtam: attól, hogy mást boldoggá teszünk, a saját boldogságunk is fontos.

A történet arról szól, hogy egy tízéves lány megátkozza a főszereplőt, mert az nem szerelmes belé. Eltelik tizenöt év és az átok hat: a srác összes kapcsolata szakítással ér véget és a lány a következő pasashoz férjhez megy. Az átok olyan jól működik, hogy a nők körében és a neten is elterjed, hogy aki ezzel a pasassal lefekszik, megtalálja az igazit. Persze a pasas felismeri a lehetőséget, hogy egyrészt ő is jól jár, másrészt a nők is, mert utána megtalálják a boldogságot. Viszont a srác hiába keresné a sajátját, nem meri az átok miatt. Pontosítsunk: a kiszemelt hölggyel randizgat, de végül nem mer lefeküdni vele, nehogy elveszítse a nőt. Persze kavarás van rendesen és hepiend is, viszont elgondolkodtam, hogy bár másoknak ha boldogságot adunk, magunknak is megtaláltuk-e?

Biztos vagyok abban, hogy én megtaláltam, maximum a vágyaimat kellene inkább kordában tartani, de legyünk annyira önzők, hogy magunkkal foglalkozzunk? Vagy éppen arról van ismét szó, hogy önzőnek kell lennünk, hogy önzetlenek lehessünk? Tehát ha van miből adni, akkor adjunk, de ha nincs, csak önmagunk ürítjük ki a lelkünk? Bár az is igaz lehet, ha mi boldogak vagyunk, ritkán gondolunk és segítünk azokon, akiknek lehetne - persze nem ész nélkül.